Bár végül happy enddel zártunk, de ez nem egy olyan mese, ahol az egyszerű lányból he-hercegnő válik (még kimondani=leírni is nehéz). Talán a szalagtűző egy tündérmese, melyben minden lány a főszereplőnek (ne várjátok, hogy még egyszer csak rá is gondoljak a "h" betűs szóra) érzi magát, de én inkább három hónapnyi gyomorgörcsnek éltem meg.
Ha a történetet a legelejéről akarjuk kezdeni, egészen szeptemberig kell visszamennünk. Az egész év ezzel indult, és nem kellett sok, hogy a pokolba kívánjam az egészet. Persze hol volt még akkor igazi megpróbáltatás, inkább csak féltem előre a lehetséges végkifejletekről, de ekkorára én sem számítottam.
Kezdjünk táncot tanulni! Minden szép és oké, de kivel is táncolok? Az esélyeim a nullára csökkentek, mikor tavaly év végén mindenki (értsd mindenki) elment, akivel valamilyen szinten ismertük volna egymást. Mit volt mit tenni, olyat kellett megkérnem, akivel életemben egy szót sem váltottam, azt is csak halványan tudtam, hogy létezik (na, jó ez írói túlzás, de tényleg csak annyit tudtam, melyik osztályba jár). Iszonyat ciki vagy nem, lazán belevágtam. Kezdhetünk táncolni.
Na, mielőtt ebbe belevágnék, nem időbeli sorrend, de hogy kép is legyen már, hát kellett ruha is. Helyben, viszonylag megfizethető áron (7000 Forint) lehet kölcsönözni ruhát. Temérdek szebbnél szebb, a szivárvány minden színéből van választék. Én végül is három ruhát próbáltam fel.
Végül aztán a lilát választottam, de ezt majd a későbbiek során épp eleget fogjátok látni. :) Szóval a táncpróbák... Az okokra nem emlékszem, de az első két próbán a táncpartnerem nem volt jelen, ami engem kevésbé zavart, mint mindenki mást. Nem egy ember közölte velem, hogy válasszak mást. Itt ért el az első idegbaj. Tudtam én az eszemmel, hogy próba nélkül nem megy, de az, hogy mindenki minden nap elmondja, hogy mit kéne tennem, na, az már sok volt. Még be sem értem, már ezzel fogadtak... Persze durván csak egyszer fakadtam ki emiatt (és hol van még a vége). Vicces kis párbeszéd volt.
- Szerintem válassz mást!
- Szerintem meg majd megoldom.
Azt kellett volna, mondanom, hogy nem az ő dolga, hogy ne ugasson bele, ami nem tartozik rá, de már amúgy is nem aludtam akkor előtte napokig rendesen, mert csak azon kattogtam, hogy mi legyen. Engem továbbra is csak annyira érdekelt, mint eddig, de mivel minden nap ezzel kellett foglalkoznom, kiakasztott.
Aztán végre minden elrendeződni látszott, teljes létszámban elkezdtünk próbálni. Szép lassan minden működött, én is kissé megnyugodtam. Persze még meg-megkaptam a magamét, amiért nem tudott bejönni reggel fél nyolc előtt, de ezeket csak elhessegettem a fülem mellől, nem igazán érdekelt.
Érdekes módon ilyenek, mint helyszín, vagy szalag kicsit sem vitatkoztunk. Már a finish felé közeledtünk, mikor újabb akadályba ütköztünk. Persze kikkel szórakozik megint a sors? Szóval, éppen próbáltunk, mikor egy csaj belépett, hogy a két srác azonnal menjen, mert nincsenek elengedve. Nem mentek. Mi lett a vége? Igazolatlan óra... Fél délután fel voltam spanolva, mivel az osztálytársam, drága jó padtársam egész idő alatt azt vágta a fejemhez, hogy én olyan nyugodt vagyok, persze nekem nem kell érte felelősséget vállalnom (neki az öccse volt). Össze-vissza kerestük az osztályfőnököt (az övéknek nem engedtem nekiugrani, kik vagyunk mi, hogy kérdőre vonjuk). Nem találtuk, de végül én beszéltem az osztályfőnökkel, de zsákutcába futottam. Ezt nem igazán részletezném, tudom jól, milyen ellenérzés volt benne az elejétől kezdve, és ezt sosem titkolta, de ekkor igazából számomra rendesen kiderült, hogy ne is számítsak semmi többre.
Itt volt az a pont, mikor azt hittem, nem lehet rosszabb. Ekkor ismertem meg egyes emberek valódi személyiségét, csak még nem figyeltem fel rá, még. Úgy éreztem, van, aki direkt bizonytalanít el, direkt idegesít, mikor azt mondta, hogy nem is fog jönni többet, ő úgy tudja azt mondta, neki nem ér ennyit. Újabb alig alvás, idegbaj a köbön. Olyan ciki volt nekem is. Én kérek szívességet és miattam kerül szarba... Hát igen.
De ez is elsimult, az utolsó előtti hét, csütörtök... Iszonyat botrány (nem részletezem), pletykák, senki semmi biztosat nem tudott, de mégis mindent mondott. A padtársam megállás nélkül zokogott. Mindenki tudta, bizonyítani senki, most mégis sokan elbuktak, ők is... Nyugtattam, aggódtam, de aztán mégis tőle kaptam a legnagyobb pofont, mikor törölgette a szemét, a tesója megúszta, viszont a fölényes hangsúllyal közölte, hogy őt viszont bevitték. Ekkor értettem meg. Valóban jobb neki, hogy ha én szenvedek, tényleg jobban érzi magát tőle. Szerencsére én menni készülődtem, így nem láthatott valóban aggódni. "Mit tehetnék?" Ennyit vágtam oda. Tényleg így volt. Nem tehettem semmit. Vártam. Már este lett, mire beszélni tudtam vele, és mondta, hogy ott tud lenni. Akkor már aggódtam. Nem hittem, hogy ennyit bárki is megtanul (óh, még kevesebb idő alatt is).
Utolsó hét. Az abroncsok sehol, mivel az előzők nem vitték vissza. Szerda volt. A "főpróbát" végigkommentáltuk. Nem lehetett kibírni. Iszonyat volt. Azt sem tudták, ki hol áll, rosszul mondták a neveket, olyan idióta dolgokat találtak ki, ami sehogy nem mutatott, de végül is ott tartottunk, hogy mi le voltunk nagy íveb szarva. Utána a táncot nyilván egyedül voltam képtelen végigtáncolni.
Csütörtök. Az abroncsok meglettek, de... Új párt kaptam, mondva, hogy csak óvintézkedés, hiszen nem maradhatok egyedül, de két órányi próba után senki nem rejtette a véka alá a véleményét, miszerint így kéne lennie. Sőt, így is lesz!
Mi a ******************* van? Hogy a ***************-ba gondolták, hogy ők döntik el, hogy én kivel táncolok? Tény, hogy ha valaki tud táncolni, az más, mint ha valaki nem, de ha már hetekig mással próbáltam, akkor legalább adjuk meg neki az esélyt, ha már ott van.
Péntek. Eljött a nap! Reggel hatkor felkeltem, bementem a suliba (jól hallottátok, nekem, mint helybelinek ott volt a helyem, három órán át). Töri. Semmi. Fizika. Semmi (ez azért furcsa volt). Angol. Megléptem fodrászhoz.
Azt sem tudtam, milyen hajat szeretnék. Göndör, itt-ott megtűzve. Délre meg is lettünk, mire visszaértünk Lidiék már nálunk voltak. Ebéd. Sok étvágyam nem volt. Aztán gyors (tényleg villámgyors, a húgom sminkje tíz perc alatt készült és csupa csili-vili és még másnap is tök jó volt) készülődés: matrózblúz, szoknya, smink, csizma(a franc, aki ilyen messzire magassarkúban topog), és gyalog le az isten hát mögé (Dejavu-ba), ahol a szalagtűzőt tartottuk.
Mire odaértünk, lassan kezdődött is. Beültem a helyemre (első sor, legalább láttam). A műsor kellemes volt, a képösszeállítás nekem iszonyatosan tetszett, bár úgy gondolom, biztosan voltak még jó pillanataink, de a zene az nagyon találó volt. Vidéki sanzon. Tavaly ezt énekeltük a szalagtűzőn. Bár persze voltak olyan részek, ami kevésbé volt odaillő, de ez megint csak a személyes véleményem, hogy egy ilyen bensőséges alkalomhoz nekem nem illik a "magyarok vagyunk, hú de nagyon" hangulat.
Aztán szép sorban felhívtak minket a színpadra, hogy az általunk választott alsóbb évesek feltűzzék nekünk a szalagot. Hihetetlen, de sikerült pofára esés nélkül felmennem. Mondjuk az előírt fekete magassarkúm még a könnyebben viselhető volt a báli cipőmmel ellentétben. (A fehér cipő volt, amit itt úgy reklámoztam be, hogy iszonyat, de a próbák alatt vastag zoknival viselve jó lett. :D)
Ugye, milyen dekoratív ahogy mögöttünk több sorban unatkoznak az emberek?
Aztán rohanás átöltözni a báli ruhákba. Ez is alig vett igénybe időt, de több atrocitás ért, amit csak azért nem részletezek, mert nem akarok bunkó lenni. Az azért szerintem örök emlék marad, mikor a tánctanár ráadva az utolsó lányra is a ruhát szó szerint visszapattant az üvegfalról. Először csak néztem, hogy miért megy arra, mikor az ajtó nem ott van, aztán mire észbe kaptam, "csatt!". Először mindenki lesokkolt, aztán próbálta visszafogni a nevetést, mert akárhonnan is nézzük, pont olyan volt, mint a filmekben, és nem akarok gonosz lenni, de nagyon nagy volt. :)
Aztán a tánc. No comment. Elrontottam. Iszonyat gáz volt. A sok stressz így csapódott le, mikor végül is minden rendben volt, azzal táncoltam, akivel akartam (illetve akit eredetileg én választottam). A többi osztályé is nagyon szép volt, igazából valahogy nem tudott lekötni, hiszen már láttunk is.
Most láttam meg, hol volt a tánctanár, akkor észre sem vettem, hogy bent van :)
Aztán a szülőtánc. Nos, talán nem lesz meglepő, hogy nem táncoltam. Meg sem hívtam, sőt még poénkodtam is rajta, hogy ha meglátják szóljanak, hogy legyen időm elfutni. Bár nem volt ebben semmi vicces, így könnyebb felfogni. Míg a lányok az apukájukkal, a srácok az anyukájukkal keringtek, bennem nem volt rossz érzés. Így akartam.
Aztán a tanártánc következett. Végül is kedves fizikatanárommal táncoltam. Hát ezt is inkább hagyjuk. :)
Aztán már csak a bál maradt. Míg minden kezdődött, következett a csoportos fényképezés. Én persze szerettem volna előbb a barátaimmal fényképezkedni, de természetesen ez nem várhatott, így ennek el kellett maradnia. Nem is láttam azokat a képeket, de azok a műmosolyok, amiket vágtam. Tutira iszonyat.
A báli ruhámban nem sokáig voltam talán egy fél órát, aztán felvettem az after ruhát és egy egész jót buliztunk 9:40-ig, mikor a zenekar bemondta, hogy ez volt az utolsó szám. Mi van? Hiába reklamált még az ofőnk is a szervező tanárnak, közölte, hogy senki nem táncol, meg amúgy is még el kell pakolniuk. No comment! Sokat nem idegeskedtünk, hazaugrottunk egy vastagabb harisnyáért és irány a Liget. Hát, érdekes volt. Olyanokat láttam ott, akiről el sem tudtam képzelni, hogy az életben valaha is kocsmában. Itt már nem volt alkoholtilalom, amit persze ott lent szigorúan betartottunk :) Itt már nyugodtan koccintottunk (nem ittunk előre a medve bőrére, de ha már ott még egy pohár pezsgővel nem koccinthattunk még a szüleinkkel sem, hát valahol kellett). Nem akartam sokáig maradni, nekem másnap próbám volt este, de így is sikerül kettőig ott lennem. (Másnap majd elaludtam a próbán és igen, voltak megjegyzések. Ha olvasod totál véletlen, tudd, ezt még visszakapod, de nagyon!)
Szóval ez volt az én történetem, remélem, hogy semmit nem hagytam ki. Sajnos a fergeteges hangulatot nem tudom visszaadni és az after képek sincsenek a birtokomban szerencséjükre, de talán ez is sokat elárul. Az előzmények után már jó volt túl lenni rajta.
Figyelem! Töménytelen mennyiségű kép következik.
Anyuval
Eszter és Fanni (az én dilis húgom, imádlak)
Jól elkapott pillanat :)
Nem is gondoltam, hogy fentről ilyen jól mutat.
Beki (elöl jobb oldalt)
Ja, igen. A vicc kedvéért beteg voltam. Iszonyat fájt a bordám is.
Fogalmunk sem volt, hogy fényképeznek
Vonulunk (Mi volt ez az idióta kéztartás?)
A képekért köszönet Lidinek :)
Nálatok milyen volt a szalagtűző? Csak fehér ruha volt, vagy csupa színes? Voltak emlékezetes pillanatai az előkészületeknek (vagy csak én vonzom mágnesként a negatív eseményeket)?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése