Érzéskavalkád a Harry Potter and the crused child kapcsán

Sziasztok!

Napok óta nem érzem, hogy bármi produktívat is tettem volna, amitől a kreatív felem nem éppen boldog, és össze-vissza mászkáltam a lakásban, hogy valami téma foszlányt találjak, amiről írhatnék. Természetesen fel sem tűnt, hogy végig ott volt az ágyam mellett.

Nem akartam írni róla. Úgy gondoltam, nem tudnék úgy írni róla, hogy ne lőjek le nagy titkokat a magyar megjelenésig mégis információ tartalma legyen annak, amit leírok. 

Augusztus 2-án vettem a kezeim közé a Harry Potter és az elátkozott gyermek című könyvet. Nem mondhatom, hogy regényt, mert nem az, így meg most furán hangzik. Mindegy. 

Boldogan jöttem vele haza, és mivel a párom is itthon volt, próbáltam türtőztetni magam, de természetesen már aznap este elkezdtem olvasni.

Csalódtam.

Tudtam. Pontosan tudtam, hogy ez egy dráma, de mégis mikor kinyitottam valahogy keserű érzés fogott el. Tudtam, hogy ez más lesz. Ez valamiért furcsa érzésekkel töltött el. 

Ahogy olvastam, a különösségek ellenére is nagyon tetszett. A történet ott folytatódik, ahol a hetedik kötetben vége szakadt, a háború után tizenkilenc évvel később, mikor Albus és Rose először utaznak a Roxfortba. Rose megemlíti, hogy már most figyelniük kell, hiszen annó a szüleik már a vonaton barátságot kötöttek, amivel indul el igazán a lavina, az első elvárás.

Mint Harry is, Albus is szembemegy az elvárásokkal és barátságot köt Scorpius Malfoy-jal, aki maga is nagy sújt cipel, mert egy abszurd pletyka kering a származását illetően. (Szép mentés, még nem spoiler.)

De nem ez az egyetlen probléma, hiszen Albus nem a várt házba kerül, hanem attól amitől félt, a Mardekárba. Mellesleg nekem ez nem volt meglepetés és nem csak azért, mert már a színdarab megjelenése előtt tele volt vele az internet, hanem szerintem nagyon is várható fordulat. Albus nem Harry, egy teljesen másik ember és ezt leginkább így lehet elkülöníteni, arról nem beszélve, hogy Harry is csak azért nem került oda, mert azt kérte a Teszlek Süvegtől és nyilvánvalóan ahogyan a mágikus képességét, a beállítottságát is örökölte az apjától, ám ő nem szólt bele a süveg választásába.

Innentől aztán felgyorsultak az események és hirtelen azon kaptam magam, hogy Albus és Scorpius már a negyedik évüket járják. Őszintén itt kicsit megzavarodtam, és hirtelen azt hittem, hogy én fordítottam félre, de ekkorát azért ritkán tévedek, meg nem is az a nehéz angol szöveg, ahogy a többi eredeti is, ez is könnyedén értelmezhető.

Szóval ismét csak nem várt érzéseim támadtak. Persze, a cselekmény miatt szükséges volt ez az ugrás, de kissé meglepett, én kis naiv azt hittem, az egész az első évükről fog szólni. Még mindig a megszokott harry potteres elemeket kerestem benne.... hiába.

Maga a legfőbb esemény, hogy a sértett kamasz Albus miután kihallgatja apja és Amos Diggory beszélgetését, úgy érzi, hogy nem volt fair Cedric Diggory halála, így a Minisztériumból ellopott időnyerővel visszamennek az időben, hogy megmentsék.

Kicsit lefagytam. Megint csak tudtam, hiszen olvastam már róla, hogy miről is szól nagyjából, de akkor is járt az agyam egy ideig. Hogy mi van?! Hogy jut el egy tizennégy éves gyerek odáig, hogy nem fair valakinek a halála, majd én megmentem? Remélem, nem én vagyok az egyetlen, akinek ez egy kicsit sántít. Valahogy nem kerek, egyszerűen nem tudom megérteni. Vagyis értem, hogy nem érzi igazságosnak, mert nyilvánvalóan nem az. Csak azért halt meg, mert rosszkor volt rossz helyen. Nem az ő harca volt, és még csak ott sem kellett volna lennie. De így történt.

Végül is ezen is túltettem magam, de maradt még egy "Mi a ..... van?" felkiáltásom. Nem túlzok. Szerintem életemben nem hittem, hogy Rowlingon valaha is egyszer ennyire kiakadok, bár nem száz százalékig az ő munkája, így valahol érthető. Mondtam, hogy ellopták az időnyerőt a Minisztérimból, de azt nem hogy kikkel. Nyilvánvalóan mellette volt Scorpius, de volt ott még valaki. Egy lány (hiszen nem hiányozhat egy lány a sztoriból), Delphi, akit bár Amos Diggory unokahúgaként ismerünk meg, mégis sokkos állapotban voltam, mikor megtudtam, ki ő. Az nagyon hamar leesett, hogy nem az, akinek mondja magát, de mikor megtudtam, ki, le akartam rakni a könyvet. Bár a drámai tetőponton állt a sztori, de ott és akkor becsuktam. Nem. Kész. Ennyi. Mindent, de ezt nem. 

Nem mondom el, nem akarom lelőni a poént senki elől, de sokkoló hír lesz.

Persze aztán elolvastam. Különösen jó volt látni, hogy egy-egy ugrás alkalmával miként változott a világ, hogyan alakultak a sorsok és izgalmas volt látni, hogy milyen apróságokon múltak az események, mint például Ron és Hermione kapcsolata (bevallom, ez amúgy is a kedvenc szálam a regénysorozatban).

Aztán ami még nagyon elragadó volt azok Harry álmai. Különösen az a kettő, amikor a nagynénjével van kisgyerekként. Eddig Petunia Dursleyt nem kedveltem, de ezek a kis szösszenetek, még ha nem is valójában megtörtént események is, de kicsit feljebb tornászták őt a szívemben.

Úgy néz ki Rowling most ezt tűzte ki célul, mert van még egy eddig negatív szereplő, aki most pozitív szerepet kapott. Draco Malfoy egy sunyi kis görény volt számomra. Sosem kedveltem különösképpen, még az sem hatott meg, hogy ő maga képtelen volt ölni, akkor is egy jellemtelen patkányként tudtam rá tekinteni, de ebben a műben valamelyest megmagyarázódik a viselkedése és kiderül, hogy valójában csak a körülmények áldozata, csak egy kis szeretetre vágyott, csak arra, hogy barátai legyenek. Valójában nincs konkrétan kimondva, de ott van a sorok között, hogy valójában azért gonoszkodott Harryvel, mert féltékeny volt, hogy őt mindenki szereti, neki ott voltak a barátai, míg ő egyedül volt a semmitmondó kapcsolataival. Ez egy nagy löketet adott az egésznek, érzelmileg én ezt tekintem a mű legnagyobb pillanatának, habár nem ez a valódi drámai tetőpont, de bennem szintén egy teljesen más eddigi elképzelést rombolt le, bár ezúttal jó értelemben.

A vége pedig. Nos, nekem hirtelen jött. Bár látszólag megoldódott minden bonyodalom, de nekem mégis hiányzik valami. Vagy valaki. Kicsit spoilerezek.

Tudom, hogy akkor valószínűleg nem így ér véget, nem minden jó ha a vége... nos vége van, de így kissé üres maradt nekem. Egy fiatal lánnyal való hadakozásnál én egy kicsit nagyobb drámát vártam. Bár többször van benne utalás Voldemortra, de sosem jelenik meg személyesen, sem Harry álmaiban, sem pedig a múltbéli jelenetekben.

Az után, hogy úgy harangozták be egyszer, hogy újra fájni kezd Harry Potter sebhelye, két dologban többre vágytam. Az egyik Voldemort, a másik Harry. Értem én, hogy ez az új generációról szól, de mivel ők ketten vannak így kapcsolatba, hát azt gondoltam, hogy ennél több lesz. De nyilván okkal nem így írták meg, aminek megvannak a logikai magyarázatai, amit meg is értek, csupán mást vártam.

Összességében, mikor becsuktam a könyvet, csalódott voltam. Minden után úgy éreztem, mintha ez egy gyenge fanfiction lenne. Kimondtam... Leírtam. Sajnálom. Nem mondom, hogy egyáltalán nem tetszett, mert nem volna igaz, nagyon izgalmas volt, és szívesen olvastam, de csak mert fanatikusan imádom a regénysorozatot. Ezt azonban nem tudom semmilyen formában hozzájuk kapcsolni. Semmiképpen nem tekinthető folytatásnak. 

Bár jó volt látni, hogy mivé váltak az egykori fiatal szereplők, és hogy milyen tulajdonságaikat örökölték a gyerekeik, de már értem és megértem, miért nem regényként írta meg Rowling. A regénysorozat egy teljes egész, a gonosz meghalt a szereplők felnőttek, itt a vége. Még ha azonnal el is kezdi a "folytatást", akkor is marad volna valami furcsaság az egészben, de kilenc év elteltével megbolygatni az egészet... Jó üzleti fogás. Az emberek ki voltak éhezve valamire, hallani akartak a szereplőkről, de az írónő is tudhatta, hogy nem lehet ezt csak úgy, mint eddig. Drámát írni, kifejezetten először csak színpadra jó ötlet, hiszen kapnak is az emberek, de mégsem kapcsolódik szorosan a többihez. Viszont várható volt, hogy gondolnak a külföldi rajongókra, ezért megjelentették bekötve is. Üzlet.

Talán kicsit negatív hangvételűre sikerült ez az írás, pedig nem állt szándékomban, hiszen a regényeket többször újraolvastam, imádtam, de ezt nem tudom közéjük sorolni, nehogy elrontsa ezt az egész képet, amit elsőre kaptam. Érdekes volt. De ennyi.

További szép napot!